Ott Fúj! Avagy Talpig Ámulatban a Déli-Sarkon
írta: Turcsányi Ildikó
Arra ébredtem, hogy hol hasra, hol a hátamra vágódok az oldalamon fekve, miközben a csípőm nyolcasokat ír le. A tornamozdulatot zaj is kísérte, aminek nem én voltam a forrása, hanem atomjaira széthullani készülő kabinunk adott ki magából zakatolással vegyített, recsegéses ropogásos katasztrófafilm hangaláfestést. Mindez vegyült egy előre-hátra, illetve oldalirányban kiterjedő erős hullámzással, ami időnként megakadt, mintha egy bazi nagy kőre futottunk volna, amitől rendesen betojtam. Keltegettem azt, aki ebbe helyzetbe hozott, hogy megosszam vele dilemmámat, miszerint pánikrohamot kapjak, vagy hányjak-e először, de csak annyit tudtam kinyögni, hogy ez ijesztő.
Válaszként elintézett egy „á, ez semmi”-vel, és mivel úgy visszaaludt, mintha az anyaméhben ringatnák, tudtam hogy egyedül kell ezt a sorsdöntő kérdést eldöntenem. Előre küzdöttem magam az ablakhoz, hogy megtudjam titanicozunk-e, vagy csak buckás a víz. A függönyt széthúzva egy fénynyalábot láttam pásztázni a vízen és rögtön felmerült bennem, hogy felettünk egy emelettel remélem nem csak pár sasszem áll a reflektor mögött, hanem komolyabb berendezés is figyeli az utat, mert ez így nem túl bíztató.
Néztem a képet a falon, ahogy követve a hullámzás ritmusát kileng, és mielőtt én is komolyabb hánykolódásba fogtam volna, előkotortam a gyógyszerem és megakadályoztam, hogy az utazásunk már az első éjszakán rémálommá váljon. Reggel áthelyezetem magam a karosszékbe, és ahogyan azt olvastam, meredten bámultam a horizontot a karfát markolászva, mert a közeg számomra cseppet sem volt természetes állapotú, ámde annál inkább instabil. A reggelit praktikus okokból kihagytam és további pirulákkal elértem, hogy a gyomrom megemberelje magát, majd idővel azt vettem észre, hogy a hullámokat is inkább szórakoztatónak és nem félelmetesnek találom.
A Drake-átjáróban töltött két nap sok mindenkit megviselt az oda és visszaúton is. A lifteknél elhelyezett hányás tasakok gyorsan fogytak és bár csak egy hölggyel találkoztunk, aki a falat támasztva éppen a zacsinak gyónt csendesen, a hajó közösségi terei elég néptelenek voltak. Némelyik előadás el is maradt, mert tudós kísérőink sem voltak hozzászokva a 8 méteres lapos hullámok generálta kalandparkhoz. A nyitott fedélzetekre nem lehetett kimenni, de saját teraszunkra azért kimerészkedtem a fagyos-vizes körülmények ellenére és azon elmélkedtem a hullámokat bámulva és félve, hogy milyen apró, jelentéktelen mütyür az ember a természet erejéhez képest és mégis milyen sokat képzel magáról…
Nem vagyok hajós lány, de olvasmányaim alapján reményt adott és szárazföldre utalt, hogy idővel egyre több madár jelent meg a hajó körül. Az utunk során látott állatokról részletes listát kapunk majd, így legyen elég annyi, hogy voltak nagyobbak, hihetetlen vitorlázó tudással és vadászrepülőket megszégyenítő eleganciával és kisebbek, akik falkákba verődve mutattak be kötelék repüléseket hol taposva, hol a szárnyukkal karcolva a vizet. Ki-be rohangáltam és próbáltam lefotózni ezeket a zseniális teremtményeket. Nem könnyű feladat, mert kihasználva a viharos szél erejét Forma 1-es tempóban száguldoztak a hajó körül.
Utolsó nap a Deception Island egykori, az 1930-as évekig működő, ma már elhagyott bálnavadász telepénél partra szállva találkoztunk hatalmas madárkolóniával, akikhez a semmiből csatlakozott néhány pozőr pingvin is. Az orkamintás sziget nem evilági hangulatát erősítették az elhagyott épületek és az utolsó bálnavadászok sírján fehérlő fejfák.
Sejtésem igaznak bizonyult és rövidesen megláttuk az első úszó jéghegyet, majd jöttek a többiek és a háttérben felsejlett a kontinens fehér sziluettje. Innentől kezdve olyan világba csöppentem, amit nehezen tudott volna a fantáziám hasonlóan megfogalmazni, pedig igazán élénk a kicsike.
A táj arca százféle. Olykor szurokszerűen fekete a víz és szabályosan világítanak a rajta úszó jégtáblák, azokon pedig az éppen pihenő, vagy esetleg tartós bérletben ott tartózkodó fekete-fehér pingvinek adják a kontraszt lezárását. Ködösebb napokon csillogó higanyban úszott a hajónk és csak a jéghegyek kékje-zöldje törte meg a monotonitást. Mondhatnánk, hogy ingerszegény a környezet, hiszen színhiányos és minőségi a csend, de olyan csodálatos formákat képeznek a leszakadó hó és jégtömbök, hogy órákra belefeledkeztem a bámulásukba. Kiválóan lehet velük gomolyfelhős formakeresős játékot játszani.
Napsütéses napokon a karibi térséget meghazudtoló kékbe váltott a víz, bár a ködben és hóesésben, amelyben a Lemaire-csatornát elértük, a partot sem nagyon láttuk. Meredek sziklafalak között csordogáltunk előre tükörsima vízen meggyőződve arról, hogy a semmibe megyünk. Szorongás helyett viszont inkább hagytam magam lenyűgözni és igyekeztem szivacsmód magamba szívni a látványt és minden apró benyomást. Ez volt egyébként az egyetlen helyszín, ahol vissza kellett fordulnunk, mert a jégtáblák összeálltak és a gumicsónakokkal nem lehetett volna kikötni, így rövid időn belül újra áthajóztunk a kísértet szoroson.
Partraszállásaink alkalmával főként pingvinkolóniákat néztünk meg, mely apró jószágok testfelépítésüket meghazudtolva inkább a hegyek magaslatain élnek, ahová mi síbotok segítségével termeltük fel magunkat, ők viszont a kitaposott pingvin-sztrádákon közlekedve rutinosan, ámde szórakoztatóan küzdötték le a szintkülönbséget. Nettó bunkóság más nyomorán nevetni, de a kvázi szárnyatlan, vaskos lábú, elegáns pincérnek tollasodott apróságok botorkálását nézve ember legyen a hótalpán, aki jólnevelt tud maradni.
Bár ember, pardon pingvinfeletti küzdelmük előtt mindenki elismeréssel hajtott főt. Partközelben csak elhagyott vagy ma is használt kutatóállomások közelében találkoztunk velük. Ott viszont, ahogyan ezt a Port Lockroy bázis brit kutatói, akik a hajónkon jártak és beszámoltak az antarktiszi életről elmondták, ádáz csaták folynak a lépcsők és házak alatti luxus, fedett fészkelőhelyekért. A pingvinek egyébként technikás úszóbajnokok, álló helyzetből kakkantanak ki a fészekből méteres lövésekkel és rettentő büdösek.
Nem delfineznek olyan gyorsan, de annál elegánsabban a bálnák, akik ebben az időszakban térnek vissza az Antarktiszra. Az első öt nap alatt nem nagyon aludtam, mert későn sötétedik (11 után) és akkor is csak pár órára lesz szürkület, így folyamatosan attól rettegtem, hogy lemaradok valamiről, ha alvásra fecsérelem a drága időt, tehát kamerával a nyakamban pásztáztam az elképesztő tájat és egyszer csak „Ott fúúúúj”-t. (Emlékeztek még az 50-es évek beli Moby Dick filmre? Na, ott fújt.)
Hajnal 5 után nem sokkal. Rongyoltam le a nyitott fedélzetre. Tudom, hogy állati patetikus vagyok, de itt tényleg megremegett a lábam a gyönyörtől és igen, nem csak a hülye széltől lett könnyes a képem… Énekeltek! Fújtak! Beszélgettek egymással! Lassított felvételként delfineztek, a vízben hiperaktív pingvinekhez képest. Néhány mozdulat végén, amikor mélyebbre merültek megvillantották csinos hableány farokúszójukat, ami alapján azonosítani is lehet őket egy adatbázisban. Sokszor találkoztunk velük és olyankor mindenki elhallgatott kicsit, amíg elhaladtak mellettünk.
Sok más mellett a horizont is újraértelmeződött számomra ebben a 10 napban. Amennyiben tovább maradunk simán laposföldhívővé váltam volna, mert tényleg olyan az élmény, mintha egy hatalmas tányér közepén lebegve néztük volna a ránk rakott fém búrát (nézek ám főzőműsort, tudom, hogy cloche) bizakodva, hogy valaki egyszer csak felemeli és szökik be némi fény és vele színek is. Értelmet nyert számomra a Kispál, részemről eddig csak rutinból, ámde lelkesen óbégatott klasszikus víziója:
"Biztos helyről régről tudom,
Hogy a Föld tányér, és hogy azon
Az emberek és a kövek
Lesznek a mannához a köret."
Eredeti Blog Bejegyzés https://bsas.hu/oy90l
