Élvezkedve fetrengek a fehér homokban az ernyő alatt, a horizontot bámulom. Egy kisebb csoport halad el velem szemben tenyerüket összecsapkodva. Remélem nem jehovisták. A körülöttem lévők egyenként felállnak és felveszik a tapsot. Most a kis csoport megnyílik, középen megáll egy fószer, három év körüli gyerekkel a nyakában és nézeget mindenfelé.
» Argentin kalandok Blog «
Ki lehet ez, valami celeb a kölykével?
Koncert biztos nem lesz mert színpad és mikrofonok sehol. Vagy most mentették ki srácot a hullámok közül? Ezt sem hinném mert a két úszómester ott marhul a toronyban. (Megjegyzem azok sem a Baywatchból szabadultak, jobb ha nem merészkedem messzebbre a parttól…) Miről maradtam le akkor?
Már az egész strand felállva tapsol, Juan Manuel is. A körülöttem állók gyűlölködő pillantásokat vetnek rám hogy én miért nem. Egyszer csak kirohan egy kétségbeesett nő a háttérből, látványosan ki van borulva. Megköszöni a pasinak hogy leemeli a gyereket a nyakából és nem éppen ékes szavakkal szidja a kisfiút. Én megdermedek, ellenben haverom elégedett mosollyal leül.
Odaveti a szomszédoknak hogy külföldi vagyok, mire az utálkozó pillantások együttértésbe váltanak át és megkezdődik az ilyenkor szokásos átkozott kérdezősködés (amitől még a strandon sincsen nyugtom úgy tűnik.) Persze, mert ha nem lennék külföldi akkor tudnám hogy a zajos figyelemfelkeltés azt jelenti hogy találtak egy elveszett kisgyereket az embertömegben. Hm, egyáltalán nem buta ötlet. Érdemes lenne átvenni.
A tenger valami eszméletlenül hideg.
Elképesztő, mert 32 fok van. Elúszik mellettem egy strandpapucs. Nem akarok lebőgni hogy ilyen satnya vagyok, vacogva úszkálok egy kicsit. Szemlélem a bölcsen parton maradottakat. Egy csapat srác sörözik a homokban, mellettük ezerrel bömböl a rádió és keresztbe üvöltöznek (természetesen mindenki egyszerre) A hűtőládák mennyiségéből ítélve itt fogják az éjszakát tölteni. Pár cuki, napsütötte csemete a fagylaltos kocsit hajkurássza amin valószínűtlenül bazi nagy méretű reklám zászló díszeleg. Egy veteránbab tag a akinek a háta széjjel van égve a vízben térdig, napszékben bújja az újságot. Kászálódok kifelé a vízből, fejbe vág egy röplabda.
Kihúzom magamat hogy méltóságomat megőrizzem. Bond Girl stílusban, lassított felvételben teszem az agyamat. Egy kétméteres hullám leterít hátulról, pofára estem. Próbálom a gönceimből a sarat kiimádkozni, sikertelenül. Juan Manuel belekortyol a tetrapakos vörösborba (amit csak “tetrának” becéznek) és harsányan röhög. Már dél óta részeg.
Végeérhetetlen fövény, tumultus ameddig a szem ellát.
A naplementét megint nem szabad kihagyni. Siklóernyősök ringatóznak a levegőben, nincs nagy szél. (Azt is szeretem nézni ahogy pirkad viszont azzal kapcsolatban már volt szerencsém személyesen is megtapasztalni hogy az a nap leghidegebb pillanata. Azóta előbbit preferálom.)
Páran tüzet raknak a parton amire senki nem mond semmit (legfeljebb csak azt hogy beszállhat-e a buliba.) Tudom hogy innen két kilométerre fél óra múlva divatbemutató lesz amit a tévé is közvetít (mint ahogy azt is hogy inkább az ellenkező irányba veszem utamat ahol napok óta lázasan dolgoznak egy megakoncert előkészületein. ) Barátaim már várnak. Tudnak azért ezek élni.
