Tömegközlekedek Buenos Airesben

Tömegközlekedek Buenos Airesben

Veszek egy zsebtérképet az egyik újságos bódéban. Mialatt tanulmányozom, elmajszolok egy sütit éhes élvezettel. Azt képzelem, hogy valaki ki fog akadni rajta, hogy az utcán zabálok de a kutyát sem érdekli. Elfogyasztom tehát mind a hatot (na jó mind a négyet, mert a dulce de lechésbe, és egy csokitorta kinézésű szikkadt valamibe beletört a fejszém…)

Ki kellene dobni a papírzacskót, ha lenne hova. Tizenöt sarkon keresztül egyetlen kukát sem sikerült felfedeznem ami ép lett volna. Dugig ellátott trafikot viszont ahol potenciális szemétre szert lehet tenni, minden száz méteren kettőt. A girbegurba, felpúposodott, látható,- és láthatatlan csapdákkal teli járda tele van eldobott papírokkal, dobozokkal, olvad a cement. Botladozom közöttük, újra meg kell tanulnom járni.

Ok, akkor próbáljuk meg busszal. A térkép szerint erre halad, de nem látom sehol a megállót. Nézegetek körbe, végül megszólítok valakit a közelben ácsorgó emberek közül hol lehet. Válaszul többen a levegőbe mutatnak, csak annyit hozzátéve hogy: „itt”.

Felnézek a póznára, melyre fel van tűzve az általam keresett busz száma meg még vagy öt másiké. Kettőt engedek el magam előtt, amíg leesik a tantusz, hogy szó szerint le kell stoppolni. Mert különben nem állnak meg a „megállóban”. Egy haverom figyelmeztet mikor előálltam vele, hogy tömegközlekedni kívánok Buenos Airesben, hogy használjam a humorérzékemet, mert szükségem lesz rá. Kezdek rájönni miért. Azt is lelkemre kötötte, hogy aprópénz nélkül meg se kíséreljek felszállni, mert ott helyben kell megvenni a jegyet a vezetőtől, bediktálva neki hogy meddig mész. Ő bekopogja kis gépecskéjébe a kívánt összeget, te pedig beszórod az aprót a jegykiadó automatába. Ha van olyan szerencséd, hogy az elfogadja a gyakran hamis pénzérméket, akkor próbálkozhatsz helyet keresni magadnak és sok szerencsét.

Mikor végre kinyílik a busz ajtaja (kettő van belőle, elöl felszállsz, hátul meg le, szigorúan ebben a sorrendben) visszahökkenek a benne gőzölgő embertömeg láttán akik a lépcsőn préselődtek össze. Arra várok hogy valaki lepattanjon róla, de ez nem történik meg. Ehelyett a vezető barátságtalan hangnemben unszol mindenkit, hogy menjenek beljebb, hiszen van még bőven kapacitás, és elindítja a motort még mielőtt az ajtók becsukódnának.

A busz ócska, régimódi, alacsony tetővel, az az érzésed, hogy a fejedre esik. Hasonlít valami ruszki gyár kiselejtezett darabjára a hetvenes évekből. Az ablakokon többen próbálják a fejüket kidugni, hogy levegőhöz jussanak. Mindehhez tudni kell, hogy az ablak felső kerete egy közepes termetű embernek szemmagasságba kerül. Hogy kötelező émelygésemnek gátat szegjek, elgyönyörködök a „kihajolni és köpködni tilos” című feliratocskában. Megkönnyebbülten szállok le közel húszperces kálvária után azzal a fogadalommal, hogy ezt a jövőben szívesen kihagyom a kaland turizmusból.

Utólag tudtam meg, hogy a 60-as buszon belül is létezik vagy 13 féle járat melyek különböző útvonalon haladnak. Csodával határos módon nem kötöttem ki a túlsó határon.

Lássuk a metrót! Kicsit több reménnyel állok neki, mint a buszozásnak. Régimódinak ez is régimódi, telítettnek úgyszintén telített, viszont olcsóbb, gyorsabb, és nem kell olyan mélyre mozgólépcsőzni mint odahaza. A követési távolság optimális. Amitől személy szerint el vagyok ragadtatva, hogy nem kell minden megállóban a monoton bemondót hallgatni hogy „kérjük vigyázzanak, az ajtók záródnak..!” Bezárul, és vágtat tovább, nem kevés időt megspórolva így az utasok és önmaguk részére.

Úgyszintén van pár csomópont, ahol díjmentesen lehet átszállni egy másik vonalra, csupán pár vargabetűt kell tenni az alagsorban. Persze vannak modernebb és ósdibb járatok, mint mindenhol. Nekem a fapados „A” vonal, a „szellemvasút” nyerte el leginkább a tetszésemet. Olyasmi, mint a milleniumi földalatti, csak kissé lepusztultabb változatban.