Meleg fogadtatás

Meleg fogadtatás

Nem dajkál, nem simogat, nem a hasamra süt. A helyes kifejezés az hogy a reggeli nap arcul csap, könyörtelenül kipofoz az ágyból. Szót fogadok neki, nem szeretnék még felkelés előtt leégni tartózkodásom első napján. Úgyszintén nem vagyok hozzászokva, hogy napolajjal kenjem be magamat mielőtt elaludnék.

Kicsit durcásan félárbócra engedem a rolót, szerettem volna még lustálkodni egy kicsit a kissé húzós, 17000km-es utat követően. Megtanultam a leckét hogy ezentúl mindig le fogom eresztenem a vékony, áttetsző függönyt, még ha ezzel a fulladás veszélye is fenyeget. Bekapcsolom a tévét, a hőmérséklet kijelző 23 fokot mutat. Semmi nem lesz a mára beígért 29 fok maximumból, sutyiban megváltoztatták harmincháromra. Tegnapelőtt délután még állig begombolkozva rohangásztam fel-s alá a lakásomban, most legszívesebben még a bőrömet is levetném. Kezdhetek el nézegetni, hol fogok ma enyhülést találni. A reggeli hírekben a parkokban a pálmafák alatt hűsölő helyieket mutogatják, akik a szökőkutakban keresnek felfrissülést. Csak nehezen értem meg az elképesztően hadaró, komplikált helyi akcentussal beszélő időjárás jelentőt, annyit viszont sikerül kihámoznom belőle, hogy meneküljön ki merre lát a meleg elöl.

Tán ebben az országban senki sem dolgozik? Mondjuk itt most nyár van, sokan vannak szabadságon – hessegetem el magamtól hozzám törekedő irigy gondolataimat. Akinek meg nem telik rá, hogy a tengerhez lemenjenek azok nyilvánvalóan kénytelenek beérni a parkokkal. Na, egy röpke, hideg tusolás! – gondolom magamban elszántan. Ja… ha a csapból folyna hideg víz… Az sem hűlt ki az éjszaka folyamán. „Felmelegedett a tankban” – sajnálkozik mosolyogva később a rokonszenves, irreálisan szögletes arcú szomszéd néni hozzátéve, hogy persze, iható édesvíz (nem úgy, mint például Ecuadorban, ahol a kolera veszélye nélkül nem próbálkozhatsz meg ugyanezzel) de még így sem ajánlja kifejezetten a magas vízkő tartalma miatt. Különben is inkább igyak matet palackozott vízből, mert az csökkenti a meleg érzetet, amellett hogy számos egyéb jótékony hatása is van. Itt úgyis hozzá kell majd szoknom. Rám borítja csapongó információkkal telt pandora szelencéjét, tündérien, egyszuszra, erőfeszítés nélkül, közvetlen bemutatkozás után. Hozzátéve, hogy bármire szükségem van, forduljak hozzá bizalommal. Nem ütközik meg könyörgésemen, hogy beszéljen lassabban, biztosít róla, hogy hamar meg fogom szokni ezt is. Utána felém nyújtja az ivópoharat, hogy mondókájának legalábbis mate ügyben nyomatékot szerezzen.

A gondolatától is frászt kapok, hogy most meleg víz csorogjon le a torkomon de nem szeretném kedvességét visszautasítani. Igaza volt, tényleg kellemes. Percekkel később viszont elemi erővel kezd el égni a gyomrom. „Jaj, hát maga nem reggelizett, kedveském? Éhgyomorra ezt nem szabad inni, a savasodásra hajlamosaknak megárt.” Kösz, ezt előbb is mondhatta volna – morgolódom magamban. – „Itt szemben van egy pékség, vegyen magának facturas!” Hogy micsoda? Számlát? – meresztem a szememet szigorúan értelmezett spanyol tudásomnak köszönhetően, de eleget teszek felszólításának, teszem hogy megértettem… Ja, hogy ez az amolyan croissant-szerű sütemények gyűjtőneve is…

Az első benyomásom a pultban megtekintett édességek láttán, hogy közülük talán ha kettőt be tudnék tolni a fejembe az instant cukorbetegség kockázata nélkül.. Túl nagy változatosságot nem produkálnak. A legtöbben vaníliakrém vagy a későbbi napok során is mindenki által következetesen rámtukmált émelyítő, nagy kanállal mért dulce de leche (karamellszerűség) van. Várom békésen hogy kiszolgáljanak, ehelyett az eladók sorszámokat kurjongatnak. Utóbbit az ajtóban kellett volna letépnem, vesztettem vagy négy-öt turnust. Mindenki oda áll be az üzletben ahova akar. Nincs értelme türelmetlenkedni, senkinek sincs protekciója. Istent sem szolgálják ki mielőtt rá kerülne a sor. Végre elérkezünk az általam birtokolt 47-es számig, amit a pultos egy fémtüskére szegez.

• Mennyit kér, tucatot, fél tucatot? – tudakodik szenvtelenül az eladó kislány – merthogy azt tucatra mérik.
• Fél tucat elég lesz – válaszolok óvatosan, mert bár jó az evőkém, nem tudom mit fog ez jelenteni edzetlen gyomromnak. Rábökök a különböző formájú és töltetű sütikre. Húzom a szájam, válogatok finnyásan, ahogy azt az előttem sorra kerültektől lestem el. Most látom, hogy van eperlekváros is, biztosan nem fogok éhen maradni. Gesztusaimmal nem árultam el magam, sajnos az akcentusomat nem tudtam véka alá rejteni.
• Hova való vagy? – kérdi barátságos flegmasággal, vegyes lenézéssel rám se nézve az eladó, mialatt papírzacskóba gyömöszöli a reggelimet és egy kis cetlit nyom a kezembe, a kassza felé irányít. A pénztáros hölgy már hallotta hogy magyar vagyok, ezért lazán átveszi a „beszélgetés” fonalát kolléganőjétől. Megkérdi, hogy tetszik-e nekem Argentína és bevallja pirulás nélkül, hogy gőze sincs róla merre van a térképen kis hazánk. Nem csak az országot, a kontinenst sem találja el. Hirtelen jött érdeklődéssel rákérdez, hogy miért „pont ide” jöttem, hisz össze van omolva a gazdaság, fejletlenek, miért nem inkább Spanyolországot választottam úti célul. Erre már igazán nem tudok mit válaszolni, kivéve azt, hogy ott már ötször jártam, amivel azonnal kivívom tiszteletét. Határtalan kíváncsisággal méreget, hogy miféle Krőzussal ül most szemben.

Aztán gyors kanyarral az ország bájait kezdi el ecsetelni, hogy mi mindent kell megtekintenem annak érdekében, hogy élményekkel telve tudjak hazatérni. Nagylelkűen megígérem neki, hogy feltétlenül úgy fogok tenni, ahogy tanácsolja. Kábé 20 – 25 perc elteltével meg is kapom a zacsit a kajával, az üzlet teljes személyzetének és a többi kedves vevő egyöntetű jókívánságainak közepette, akik ebben a magaslatban már a nevemen szólítanak. Felkel bennem a gyanú, hogy ez teljes mértékben normális, amiben nem is csalatkozom a következő napok folyamán. Mosolyogva integetnek utánam, mintha régi kliens lennék. Ekkor látom csak, hogy a kasszás csajnak hiányzik a bal felső ötös foga ugyanúgy, mint a szomszéd néninek.