fbpx

Esti Séta a Semmi Határán Buenos Airesben

Buenos Aires-i, Argentínai Kalandok

Esti Séta a Semmi Határán Buenos Airesben

Puerto Madero Buenos Aires egyik legpuccosabb, legdrágább étterem negyede a folyóparton, a mikrocentrumtól tízpercnyi gyaloglásra. Be kell ismerni, hogy nagyon szép, főképpen este. Hangulatos fényeivel, az éttermek kiszűrődő muzsikájával, diszkréten suhanó, választékos modorú pincéreivel.

Utóbbiak megkönnyebbüléssel szolgálnak a spanyolul nem beszélő, pár nap után már önmagukat csaknem ufónak érző turistáknak, akik angolul igyekeznek megértetni magukat sikertelenül, vagy az univerzális nyelven (kézzel-lábbal). Ezúton is ajánlom mindazoknak, akik nem szeretnek másokra utalva lenni, vagy szégyenlősek hogy utazás előtt sajátítsanak el legalább néhány szót spanyolul.

Mialatt a dokkok között ődölgök azon filózom, hogy nemzeti műveletlenségnek minősíthető-e be, hogy gyakorlatilag semmilyen nyelvet nem beszélnek. Óvatosan rákérdeztem pár alkalommal, hogy nem érzik-e ennek a hiányát, amire többnyire vállvonogatásos “minek?” volt a válasz. Az van ugyanis, hogy egész latinamerika beszél spanyolul. Tehát több ezer kilométert be tudnak utazni anélkül (átlag keresetük reális szemléletében), hogy gyökeres változásokat tapasztalnának a szóhasználatban. Brazíliát kivéve, természetesen, bár ha nagyon akarják, megértik ők is egymást. Európából leginkább csak Spanyolországba vágynak a jobb élet reményében – ami úgyszintén nem reprezentál nagyobb erőfeszítést.

Elmélkedésemet átható, ínycsiklandó steak illat szakítja meg, most veszem észre hogy ma még nem is ettem. Az árak borsosak, de amit szaglószervem érzékelni képes, az önmagáért beszél. Na, ide betérünk…

A gyakorlott szemű főpincér végigmér, és angolul köszönt. Megriadok. Meghallotta az előbbi eszmefuttatásomat? Lesütött szemmel válaszolok neki zagyva spanyolsággal, hogy egyedül jöttem, vacsorázni szeretnék. Barátságos mosollyal pillant a kezemre. Persze, de szórakozott vagyok. Egy angol nyelvű prospektus van benne, kis térképpel, amit egy kedves ismerős bocsátott a rendelkezésemre. Miután nem tudott eltéríteni tőle hogy gyalogoljak, legalább bejelölte piros tollal, hogy merre ne menjek. Ugyanis ennek az idillikusnak tűnő világnak a határán, a luxus éttermeken, és szállodákon túl, alig 20 sarokra veszélyes környék kezdődik. A Retiro buszpályaudvar mögött bújik meg a főváros egyik legnagyobb nyomornegyede, a Villa 31. Elmagyarázta, hogy Puerto Maderoban ellenben nagyon nem kell félni semmitől, ott biztonságban vagyok a parti őrség jelenléte miatt.

Felséges svédasztal áll az étterem közepén. Nem kívánok hosszasan turkálni ebben annak ellenére, hogy benne van az árban. Azokra az isteni húsokra áhítozok melyeknek az illata becsábított. Már elkezdték hosszú vasvillákon felhordani a pincérek.

Hat-hétéves forma, piszkos arcú, kócos kislány lépked az asztalok között a teraszon. Virágot árul. Először a gyertyafényben turbékoló párocskákat célozza meg gyakorlatiasan. Arca kifejezéstelen, nem köszöni meg ha vesznek tőle. Keresem a szememmel az anyját, vagy valakit, akinek ott kell ólálkodnia körülötte, de nincs. Már elmúlt éjfél. A pincérek észreveszik, ki akarják tessékelni, de kibújik a kezeik közül az utcagyerek vele született dacosságával, hogy még egyen túladjon. A főúr a leghatározottabban kiviszi. Várom, hogy előkerüljenek a hatóságok, hogy elvigyék, gondozás alá helyezzék, semmi. Csak innen dobták ki, dolgozik tovább.

Legyűröm a gombócot a torkomban, hogy a mesteri mozdulattal tányéromra csusszantott húsnak helyet tudjak szorítani.

Ez is érdekelhet:

Osszátok!