Iguazú Vízesés - Ördög Torka

Iguazú Vízesés - Ördög Torka - Garganta del Diablo - Cataratas del Iguazú

Az Iguazú Nemzeti Park Argentínában, Iguazú megyében, Misiones tartomány északi részén fekszik. Területe 550 km2. A parkot 1934-ben alapították, és területén található Argentína legjelentősebb természeti szépségeinek egyike, az Iguazú-vízesés s az azt körülvevő szubtropikus őserdő. Az Iguazú-folyó túlsó oldalán már a brazíliai Iguaçu Nemzeti Park fekszik. Mindkét helyszínt felvették a Világörökség helyszíneinek listájára 1984-ben illetve 1986-ban. A vízesés 270 különálló zuhogóból és kisebb vízesésből áll, amely a folyón 2,7 kilométeres szélességben húzódik, a víztömeg a vízeséseken maximum 82 métert esik, de az átlagos magasság 60 méter.

Az Iguazú-vízesés legmagasabb zuhataga, az Union, ahol a víz az Ördögtorok-szakadékba zuhan (spanyolul Gargante del Diabolo). A szakadék U-alakú, 150 méter széles és 700 méter hosszú. Az Ördögtorok-szakadékot a folyó egy geológiai törésvonal mentén vájta ki az évmilliók során. 135 millió évvel ezelőtt a területet vastag lávaréteg fedte, amely miután kihűlt, bazalttá alakult át. A vízesések ott alakultak ki, ahol keletről, Brazília felől az Iguazú folyó beletorkollik az Argentína felől érkező Paraná folyóba.

Argentína, Brazília és Paraguay hármas határa teljes joggal tartozik a környékre utazók kötelező célpontjai közé. Az argentin-brazil határon található Iguazú vízesés mellett az építése idején rekordernek számító, brazil-paraguayi-i Itaipu vízierőmű és számos más, apróbb érdekesség biztosít jónéhány napra elfoglaltságot. Az Iguazu 275 vízesésből álló rendszerét első európaiként a spanyol Senor Tehénfej fedezte fel az 1500-as évek derekán, de valahol menet közben feledésbe merült, és csak a 19. század végén találtak rá ismét. Azóta nincs igazán olyan időszaka az évnek, amikor elkerülhetnénk a tömegeket, de ha ezt elfogadjuk, életre szóló élményben lehet részünk. Első körben a brazil oldalt látogattuk meg. Bár a vízesések nagyrészt Argentínához tartoznak, a brazilok sem elégedetlenkednek, szerintük ugyanis a látvány az ő oldalukról sokkal szebb. A park érdemi része a bejárattól tisztes távolban kezdődik, buszokkal mentünk be a sétaútvonalak kezdőpontjához. Meglepő módon az első figyelmeztető táblák nem a korláton való átmászás, kijelölt útvonal elhagyása vagy a nedves ösvények veszélyeire figyelmeztettek. Ennél sokkal sürgősebb, hogy az állatok etetését megtiltsák, mivel a koatik (ormányos medvék) Csizmás Kandúrt megszégyenítő tekintettel kuncsorognak minden egyes falatért. Elképesztően jó a szaglásuk, a kitartásukról nem is beszélve. A sziklafalon kiépített sétányról, kilátókról számba vehetjük a folyó túloldalán látható kisebb-nagyobb vízeséseket, apránként közelítve meg a fő attrakciót, a Garganta del Diablo kilátóját. Az Iguazu vízesés átlagos vízhozama a Niagara után a második legnagyobb, a hatalmas víztömeg jelentős része az Ördög torkán zúdul le. Az argentin oldalra érdemes egy hosszú napot szánni. Az őserdei buszozással-túrával kezdtünk, cél a kikötő: gumicsónakokkal mentünk körbe a vízesések alatt. A figyelmeztetés –miszerint nem csak nedvesek leszünk, nem csak simán elázunk, hanem a lehető legtökéletesebben bőrig ázunk– teljesen indokolt volt. Egy négyzetmilliméternyi száraz folt sem maradt rajtunk. Pihenésként kikötöttünk San Martin szigetén (nagy argentin szabadságharcos, szerintem nincs olyan település az országban, ahol ne lenne róla elnevezve valami nagy és fontos). A szigeten éppen az aktuális sztárokkal forgatták Consuela és a telepesek hiteles történetének 6284. epizódját. A partra visszaérve természetesen végigjártuk az összes sétányt, mielőtt felültünk volna a Gargantához vivő kisvonatra. A földön helyenként látott sárga foltok a vonat közeledtére felröppentek, és utunkat egy darabon sűrű pillangófelhőként kísérték. A vízesések előtt lustán elterülő folyóra egy kilométernyi lábakon álló pallót építettek, amin kisétálhatunk a vízesés tetejére.

A palló mellett az előző példány romjai, amit egy nagyobb árvíz mosott el (a víz szintje meglehetősen ingadozó, a 2006-os nagy aszály idején az átlagosan 1746 m3/másodperc vízhozam 300 alá csökkent). Az ördög torkához közeledve egyre kisebbek lettünk. Ahogy nőtt a moraj, sűrűbben fújta arcunkba a vízpermetet a szél, egyre inkább csendesedtünk el. A szikla peremére épített kilátóból lenyűgöző a látvány. Nem nehéz elképzelni, hogy zúz porrá bármit a víz végtelen ereje.

Visszafelé a kisvonat helyett az evezést választottuk. A folyó egyik csendes ágán csorogtunk le. Menet közben gyanúsan méregettük a vizet, mivel a fentebbi szakaszon a vízben időnként feltűnt egy-egy krokodil. Persze a nagyobb izgalmaktól mentes maradt a történet.

Vissza a brazil oldalra (útlevélbe pecsétet gyűjtőknek Kánaán a környék), a helikopteres sétarepülés starthelyével szemben található a Parque des Aves – Madárpark. Számtalan helyi fajt mutatnak be, a színes papagájoktól a flamingókig és hárpiáig. A koatiknál csak nagy kedvenceim, a tukánok szemtelenebbek. Elképesztő színkombinációkban pompáznak. Gyönyörűek, nagyon barátságosak és még ennél is kíváncsibbak az enyhén szólva is csőrnehéz madarak. Félrehajtott fejjel szemeznek a turistákkal, ezzel végezve végigcsipkedik a cipőfűzőt, hátizsákot, minden kiálló és lelógó vackot, amit csak ruhán, cipőn, csomagon találnak. Elhajthatatlanok, de olyan szépek és kedvesek, hogy nem is nagyon próbálkozik ezzel az ember. Majd elmennek, ha találnak valami újabb, csillogóbb, izgalmasabb cuccot a mögöttünk jövőkön.